Bonjour, bonjour :)
Anikó vagyok, a ziZzent franciatanár, és ez itt az Élem a franciát podcast első mini-sorozatának harmadik része arról, hogy nem csak az okosaké és a gyorsaké a nyelvtudás :)
Ebben a részben azt emeljük a fókuszba, hogyan lesz a lassúság a te szupererőd.
Ha valaha érezted, hogy másokhoz képest neked valahogy lassabban és döcögősebben alakul a nyelvtanulás, és frusztrált voltál emiatt, akkor ez a rész neked szól.
Jeleztétek, hogy örültetek a francia nyelvű összefoglalónak a végén, ezért ennek az epizódnak a tartalmát is összefoglalom majd franciául :)
Rengetegen mondják nekem azt, hogy
lassúnak érzik magukat a nyelvtanuláshoz.
Csak hogy ezt nem úgy mondják, mint egy semleges megállapítást,
hanem inkább úgy, mintha ez egy ítélet lenne önmaguk fölött.
Mintha ebből automatikusan következne,
hogy valami baj van velük,
hogy nem elég okosak,
nem elég gyorsak,
és rosszabb esetben le is vonják a következtetést, miszerint
nem alkalmasak a nyelvtanulásra.
És ez fontos:
ez az érzés nagyon is valós annak, aki átéli.
Nem túlzás, nem hiszti, nem kifogás.
Hanem egy tapasztalás, ami újra és újra visszatér.
Tanárként azt látom,
hogy ezt az érzést a legtöbb nyelvtanuló hosszabb-rövidebb időn keresztül átéli.
Különösen gyakran találkozom vele nőknél,
de ez nem azt jelenti, hogy a férfiak nem érintettek.
Ők viszont általában nehezebben vállalják fel.
Férfiaknál is, sőt, fiatalabbaknál, és idősebbeknél is egyaránt megjelenik ez az érzés.
Úgy tűnik, nem a nemen vagy az életkoron múlik,
hanem azon, hogy mindannyian felnőttként tanulunk.
Felnőttként ugyanis kevesebb az időnk, több a problémánk,
és sajnos már nemigen engedjük meg magunknak ugyanazt a bizonytalanságot,
amit gyerekként még igen.
Felnőttként „illene már tudni”.
Illene gyorsan reagálni (vagy legalábbis éppen olyan gyorsan, mint az anyanyelvünkön).
És, illene nem hibázni.
És amikor ez nem megy,
akkor könnyű azt mondani magunkra: „lassú vagyok”.
És pontosan itt van az egyik legnagyobb félreértés a nyelvtanulásban.
A gyors reakció ugyanis nem egyenlő a megértéssel.
Az, hogy valaki hamar válaszol, nem jelenti azt, hogy belül fel is épült nála a nyelv.
És az, hogy valaki időt kér, nem jelenti azt, hogy ő kevésbé jó.
Nagyon sokszor épp az történik, hogy aki „lassúnak” érzi magát,
az valójában rendszert épít.
Összekapcsol.
Ellenőriz.
Értelmez.
És ez nem látványos.
Nem hangos.
De hosszú távon ez a stabilabb.
Persze, hozzáteszem: a túlzásba vitt rendszer-építés szintén nem jó.
Egy biztos: a gyors tanulás látványos.
A mély tanulás viszont tartós.
Itt szeretnék egy dolgot nagyon világosan kimondani.
Mindannyian egyediek vagyunk.
Egyedi úttal.
Egyedi tempóval.
Egyedi személyiséggel.
És önmagában minden tanuló rendben van úgy, ahogyan van.
Igen, kérlek vésd jól az eszedbe: RENDBEN VAGY a tempóddal, a kérdéseiddel, a bizonytalanságaiddal együtt.
Ez az, amit ha végre elfogadsz, akkor nem gördítesz többé felesleges blokkokat saját magad elé.
Tapasztalatom szerint az egyetlen pont, ahol tényleg meg szokott akadni a dolog,
az nem a lassúság.
Hanem az, amikor vágyjuk ugyan a változást,
de közben semmit nem teszünk érte, azon kívül, hogy újra és újra elmondjuk:
„nekem ez nem megy”
“túl lassú vagyok”
“nincs nyelvérzékem” - ezáltal belepasszírozva az agyunkba, hogy márpedig ilyenek vagyunk, és ezen nem tudunk változtatni.
Az elfogadás viszont nem egyenlő azzal, hogy annyiban hagyjuk a dolgot.
Az elfogadás az, hogy onnan indulunk, ahol vagyunk,
és onnan lépünk tovább, előre, önmagunk kritizálása nélkül.
Hadd mondjak egy személyes dolgot magamról.
Nemrég egy személyiség-elemzés kapcsán azzal szembesültem,
hogy bizonyos területeken NULLA a természetes, velem született adottságom.
Az igazán meglepő ebben, hogy ezek a területek a
kommunikáció(!), az önbizalom (!), és a szervezettség.
Korábban már többször, többféle hasonló elemzést végeztem, és azok is nagyjából ugyanezt az eredményt hozták.
“Papíron” én többszörös hátrányból indultam az átlaghoz képest mind a nyelvtanulásban, mind pedig a vállalkozásban.
Most mégis:
itt ülök az íróasztalomnál Provence-ban,
egy másik nyelven beszélek, sőt:
tanítok,
vállalkozom,
és emberek előtt megszólalok.
Nem azért, mert hirtelen tehetségesebb lettem.
Hanem azért, mert rengeteget gyakoroltam.
Újra és újra.
Nem mindig magabiztosan.
Nem mindig könnyen.
De rendszeresen, és kitartóan.
Amiben hiányt szenvedtem, azt tudatosan felépítettem.
Ez most nem egy hőstörténet, hanem egy nagyon is hétköznapi tanulság arra, hogy ha most még nincs meg egy képességed, azt kitartó munkával bizony fel tudod építeni.
Az elmúlt harminc évben tanárként több embert láttam szenvedni
az önbizalomhiány-, és a hibáktól való félelem miatt,
mint a plus-que-parfait miatt.
A nyelvtani hiányosságokat
nagyon szépen lehet pótolni.
De gyakorlás, rendszer, visszajelzés nélkül
a „lassú vagyok” érzés
csak egyre erősebb lesz.
Ha nehéz helyzetben vagyunk, az azért is van, mert
a gyakorlást rosszul “idomította” belénk az iskolarendszer.
Ez ugyanis nem azt jelenti,
hogy még több szabályt tanulsz meg, vagy teszteket, feladatokat darálsz.
Hanem azt,
hogy kapsz teret kimondani dolgokat.
Hogy hibázhatsz.
Hogy van, aki ott van melletted.
És nem egyszer csinálod ezt,
hanem újra és újra.
Így tudod magadnak felépíteni a rutint.
Pontosan erre épül
az új, Élem a franciát! alapozó kurzusom módszertana is.
Nem gyors megoldásokra.
Nem időnyomásra, és nem drill gyakorlatokra.
Hanem rendszeres gyakorlásra:
napi és heti szinten,
kíséréssel,
valódi segítséggel.
Nem azért, hogy gyorsabb legyél.
Hanem hogy biztosabb.
Ha te is azok közé tartozol,
akik nem sietni akarnak,
hanem érteni, “érezni”,
akkor velem jó helyen leszel.
Ha szeretnél végre biztonságos, élmény-alapú úton
megtanulni franciául,
vár az Élem a franciát! alapozó kurzus, a linket a leírásban találod.
A későbbi részekben
még beszélni fogok arról is,
miért különösen kedvező most ez a 2026-os év
a nyelvtanulásra,
és hogyan lehet ebben a sok változásban
nem elveszni,
hanem kapaszkodót találni.
De ez már egy másik téma lesz.
Köszönöm, hogy velem tartottál.
A mini-sorozatunk következő epizódjában arról beszélünk, miért annyira fontos, hogy élvezd a nyelvtanulást (enélkül ugyanis nem lesz sikerélményed soha).
Szeretettel ölellek,
Anikó ❤️
-------------
Bonjour, bonjour 🙂
Dans cet épisode, je vais parler d’un sentiment très fréquent :
celui de se dire
« Je suis trop lente pour apprendre une langue ».
Beaucoup de personnes vivent ça
comme un jugement sur elles-mêmes.
Comme si être lente,
c’était être moins intelligente,
moins douée,
ou tout simplement pas faite pour les langues.
Mais ce sentiment est bien réel.
Il n’est ni exagéré,
ni ridicule.
Il revient souvent,
surtout quand on apprend une langue à l’âge adulte.
Quand on est adulte,
on a moins de temps,
plus de responsabilités,
et on se met beaucoup plus de pression.
On pense qu’il faudrait déjà savoir,
réagir vite,
et surtout: ne pas se tromper.
Et quand ce n’est pas le cas,
on se dit :
« je suis lente ».
Mais là, il y a une grande confusion.
Réagir vite
n’est pas la même chose que comprendre.
Répondre rapidement
ne veut pas dire
que la langue est vraiment construite à l’intérieur.
Très souvent,
les personnes qui se sentent lentes
sont en réalité en train de réfléchir profondément.
Elles cherchent du sens.
Elles font des liens.
Elles veulent comprendre comment ça fonctionne.
Ce n’est pas spectaculaire.
Ce n’est pas visible.
Mais sur le long terme,
c’est beaucoup plus solide.
L’apprentissage rapide est impressionnant.
L’apprentissage en profondeur, par contre, est durable.
Nous sommes tous différents.
Avec un rythme différent.
Un chemin différent.
Une personnalité différente.
Et en soi,
il n’y a rien de mal à ça.
Le seul vrai blocage apparaît
quand on veut du changement,
mais qu’on ne fait rien pour l’accompagner,
à part se répéter :
« je n’y arrive pas »
ou
« je n’ai pas le talent ».
Accepter son rythme
ne veut pas dire abandonner.
Ça veut dire partir de là où on est,
sans se juger,
et avancer.
Avec mon expérience de prof,
j’ai vu beaucoup plus de personnes souffrir
du manque de confiance
et de la peur de se tromper
que de problèmes de grammaire.
La grammaire,
on peut toujours l’apprendre.
Mais sans pratique,
sans régularité,
sans retour,
le sentiment de lenteur devient de plus en plus fort.
Pratiquer,
ce n’est pas faire plus d’exercices.
C’est avoir l’espace pour parler,
pour essayer,
pour se tromper,
et recommencer.
Avec quelqu’un à côté.
C’est exactement sur ça
que repose ma méthode Élem a franciát (je vis le français):
une pratique régulière,
accompagnée,
pour devenir
non pas plus rapide,
mais plus sûr(e).
À très bientôt, dans le prochain épisode,
Anikó 🤍
